Nagypénteki igehirdetés: (Gémes István)

„Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint“ (1Kor 15,3)

Olyan gyülekezetben nőttem fel, amelyben a nagypénteket tartották a legfontosabb keresztény ünnepnek. Ennek megfelelően jöttünk össze istentiszteletre és felnőttként együtt vettünk úrvacsorát ezen a napon. Zsúfolt templomra emlékszem és hogy az istentisztelet után a szétáramló istentiszte­leti látogatóktól feketéllett falunk főtere. De ez még nem volt minden, mert délután háromkor újra a templomban ültünk, hogy mély áhítattal hallgassuk meg Jézus szenvedése történetének, tehát a pas­siónak felolvasását. Lelkészünk lassan, hangosan, minden részletet hangsúlyozva olvasott, amihez mi nagyon szomorú nagypénteki énekeket énekeltünk és sokat imádkoztunk. Prédikáció nem hang­zott el. A szenvedéstörténetnél többet és szívbemarkolóbbat úgyse lehet mondani.

Sok évtized után, már itteni német munkámban találkoztam ennek a tökéletes fonákjával. Még a virágvasárnapi istentiszteleten szép számú gyülekezet vett úrvacsorát, a kereszténység állítólagos legfontosabb ünnepén, nagypénteken hatalmas, egykori helyőrségi templomunk kongott az üres­ségtől. A szószékről még azt hirdettük, hogy a nagypénteken megfeszített Jézus győzött a halál fe­lett, amikor vállalta helyettünk és értünk a megfeszítést. De üres templompadjaink egészen frivol módon egyszerűen a turizmus győzelméről árulkodtak. Az eredetileg a bensőséges magunkba szállásra és bűnbánatra rendelt nagyhetet ellopta tőlünk és benne a kikapcsolódás, az elutazás, ide­gen tájak és kultúrák akciós megismerésének ajánlatával valósággal „feloszlatta“ a gyülekezetüket. A sebesen elutazó nyilván nem azért repült Sri Lankára vagy az egyiptomi oázisokhoz, hogy ott menjen nagypénteken templomba, az itthon maradtak pedig egyre erőszakosabban dörömböltek azon a polgári rendeleten, amely megtiltotta nagyhéten a nyilvános vigalmak és táncpartik rendezé­sét. No és most csak feszülten várhatjuk, milyen nagypéntek-pótlékot találunk ki, ha a világméretű járvány miatt se templomi összejövetel nem lesz lehetséges, de fuccsba ment a srilankai turné is…

Győzött a turizmus, vesztett Krisztus? – valahogy ilyen furcsán és megdöbbenéssel kell kérdez­nünk. Pedig nagypénteknek – mai igeversünk szerint – hármas olyan üzenete van, amely évezrede­ken át keresztények millióit „táplálta“ és tartotta hitben.

1. Az első egyszerű halotti jelentés: Krisztus meghalt.

 Amikor hozzátartozók, barátok vagy is­merősök távoznak el az életből, mi is így szoktuk ezt tudtul adni mindenkinek, akit illett, hogy meghalt. No persze hovatovább lassan már ez a puszta közlés is nehezünkre esik. Volt konfirmandu­saimmal kedvelt foglalkozásnak számított, hogy napilapokból a halotti jelentéseket vizsgáltuk, ab­ból a szempontból, hogy hogyan közölték a meghalásnak ezt a szomorú, de megváltozhatatlan té­nyét? Szinte szembeszökő volt a „meghalt“ szó kerülése és az ezt megkerülő más kifejezések elbur­jánzása. Például: elment, itt hagyott, eltávozott, szíve megszűnt dobogni, elveszítettük. Mellettük, sokkal ritkábbak voltak a vallásosabbak: hazatért, megtért Urához, Isten hazahívta, elszólította. Konfirmandusaim legtöbbször maguktól jöttek rá erre a lezserségre és esetleg vallási formákba öl­töztetett félelemre. Mert félünk a haláltól, de az ilyen körülírásokkal mégis csak eláruljuk, hogy meghunyászkodtunk előtte: még a szavát se akarjuk a szánkra venni!

Jézusnak erre nem volt szüksége. Bár például az emmausi tanítványok sem azzal hozakodtak elő, hogy Uruk „meghalt“, hanem inkább a saját reménységeik szertefoszlásával, amikor, az „ismeret­len“ megszólította őket az úton ( Lk 24!). Ám azok a keresztények, akik megfogalmazták a mi hit­vallásszerű mondatunkat: Jézus meghalt… már határozottabbak voltak. Talán azért is, mert hamar szárnyra keltek kósza hírek arról, hogy Jézus holttestét ellopták és eldugták a tanítványok (Mt 27,64). Vagy esetleg tetszhalottként szállt volna le a keresztről és elbujdosott. Vagy talán azért, mert sokak számára elfogadhatatlannak látszott, hogy az Isten Fia úgy múljék ki a világból, ahogy min­den más ember is végzi, – a halállal? Hitvallásunk ezért is lehet ilyen határozottan félreérthetetlen: Jézus meghalt.

Kicsit modernebbül ezt így is lehetne mondanunk: Jézus halála történelmi tény, amelynek való­ságán már nem igen van kételkedni való. Követői vagyunk az Isten Fiának, aki anyja testéből ugyanúgy született, mint bármelyikőnk és ugyanolyannal, tudniillik a halállal múlt ki ebből az élet­ből, akár mi. Nem meséknek ültünk föl, nem fantomokat kergetünk, Jézus halálán semmi elspriritua­lizálás sem tud változtatni. Születése és halála történelmünk egy bizonyos pontján meg­esett valóság, amelyen nem csupán az időszámításunk tájékozódik.

2. Ám amilyen magától értetődőnek tűnik a Jézus halála tényének elfogadása, legalább annyira berzenkedünk és lázadozunk a megadott céljától: (meghalt)

a mi bűneinkért. Több okból is. Mivel itt mások miatt elszenvedett halálról van szó, ez valamikép­pen még csak elfogadható. Ismerünk történeteket, ahol például önfeláldozó emberek akár háborúba is mentek, csak, hogy szeretteiket vagy a hazájukat mentsék meg a biztos haláltól. Tehát helyettes halált vállaltak magukra. A XX. század egyik legendás hősévé lett az a római katolikus lengyel pap, aki a megtizedelés elől mentette meg, egyszerű helycserével, fogolytársát a koncentrációs táborban.

Helyettes halált halt tehát.

Berzenkedésünk és ellenvetésünk nem a ténynek, hanem annak megokolásának szól: miért kel­lett Jézusnak éppen a mi bűneink miatt meghalnia? A zsidó vallás a nép bűnei ügyét úgy oldotta meg, hogy a nagy kiengesztelési ünnepen kost hintett meg vérrel és kikergette a pusztába, ahová ez­zel magával vitte népének minden Isten ellen elkövetett bűnét.

De hát ilyen bűnbak lett volna Jézus? – kérdezzük gyanakodva. Belefáradnánk, ha most csak bök-szavakban is elsorolnánk azt a sok jó és építő gondolatot, amit valaha is felajánlottak e nehéz kérdés megoldásaként! Ezek helyett inkább gondoljunk arra a millió törvényszegésre, amellyel Isten törvényén teszünk erőszakot. Kezdve a ne ölj! vagy a ne törj házasságot! parancsolaton át el egé­szen teremtett világunk naponként megsértéséért vagy a masszív istentagadásig. Jézus az irgalmat­lan szolgáról elmondott példázatában szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy milyen határtalan eladósodottságban élünk Istennel és embertársainkkal szemben. S ezt az állapotot nem lehet taga­dással eltüntetni a világból.

Nincs más megoldás, mint bűnbak-keresése helyett rábízni magunkat arra a Jézusra, aki ponto­san ennek a kérdésnek megoldására ajánlotta fel magát. Az adósság, amely egyre halmozódik, nem válhat a megbékélésünk és bizalmunk akadályává. Rá kell hát bíznunk magunkat erre a Kijárónkra. Ő azt mondta magáról, hogy azért jött, hogy adósságmentes életünk bővelkedő élet legyen. „Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit“ – klasszikus zenedarabjaink elmaradhatatlan része ezt a tényt próbálja tudatosítani bennünk. Krisztus irgalmazz! A cél adósságunk eltörlése és az végső soron az örök életünk. Mikor máskor kellene ezt jobban szívünkbe vésni, ha nem éppen nagypénteken?

3. Hitvalló mondatunknak harmadik része így hangzik:

„az írások szerint“, tudniillik történt Jé­zus halála és bűneink eltörlése. Milyen írásokról van itt szó? Íráson vagy írásokon az Újszövetség mindig is az Ószövetséget értette és már igen korán kezdtek kutatók olyan részeket keresni, ame­lyekben Jézus sorsa-élete tükröződnék. Sokak szeme akadt meg Ézsaiás könyvének 53. fejezetén. Ott szó van valakiről, aki „Isten karjaként“ szinte észrevétlenül lépett fel, s aki fájdalmak férfiaként a mi betegségeinket hordozta el, akit átszögeztek, megkínoztak, ártatlan bárányként hurcoltak mé­szárszékre. S ami számunkra most a legfontosabb: „kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják, népe vétke miatt éri a büntetés?“( Ézs 53,8) A felismerést nyomon követte a bizonyosság, hogy, íme ez a próféta már századokkal azelőtt megjövendölte azt, akit a Názáreti Jézus testesített meg később. „Népe miatt szenvedett gyalázatos halált“, mint ahogy Jézus helyettünk kellett elvisel­je a kereszt összes szenvedését. Így halt meg sokakért, ahogyan erre már Mózes is vállalkozni akart, de Isten őt nem fogadta el helyettesként (2Móz 32,32). Isten Jézus kínálkozását elfogadta és ő „bűn­hődött, hogy nekünk békességünk legyen“ írta Ézsaiás.

Ám bármilyen, helyenként szó-szerinti egyezéssel is van dolgunk, itt túl sok az ellenérv. Különö­sen is a zsidóság részéről, amely az ézsaiási istenszolga képében saját népe sorsát látja. Amit kortárs zsidó írásmagyarázók csak megerősítettek a zsidóság huszadik századi nagy katasztrófája után. Egyik amerikai képviselőjük szerint „az emberiség történetének legszomorúbb szellemi eltulajdoní­tása az, amit a keresztények az ézsaiási istenszolgájával követtek el.“ És ezt kérdezte: „Mi az az egynek megfeszítése ahhoz képest, ahogyan a zsidó népet évszázadokon át újra meg újra megfeszí­tették?“

Lehetséges azonban ennek a kérdésnek egy másik megközelítése, amely biztosabbnak tűnik. Amikor Pál apostol ezt a hitvallásszerű mondatot – „Jézus meghalt a mi bűneinkért az írások sze­rint“ – Korinthusba megírta, akkor számára már Jézusnak nem csupán a halála, de egész működése is, történelem, tehát a múltban történt esemény volt. Mindebből azonban – éppen Korinthusban – különös fontosságúnak tartotta azt az utolsó vacsorát, amelyre Jézus halála előtt még meghívta ta­nítványait. Ott Jézus tanítványainak kenyeret és bort kínált föl és azt mondta, hogy ez az ő teste és vére. A pohár nyújtását ezzel kísérte: „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik“. Ezek a szavak Pál számára sokkal elevenebben és meggyőzőbben hangzottak, mint bármely ószö­vetségi utalás. Benne összekapcsolódott az írások tekintélye Jézus saját maga bemutatásával. És ha másutt azt írta, hogy „Élek többé nem én, hanem a Krisztus él bennem“ – akkor nem csoda, ha ő is kész volt részesedni annak mártírsorsában, tehát szenvedésében is.

Ideje, hogy nagyobb fontosságú legyen és maradjon számunkra nagypéntek ünnepe. Milliók szenvedése se terelje el a figyelmünket a Nagy Szenvedőről. Egykori professzorom arra tanított bennünket, hogy hiteles lelkipásztor csak az lehet, aki naponként merül el Jézus szenvedése történe­tében. Mi lenne, ha ez mindnyájunk nagy és eredményes gyakorlatává válnék? Merüljünk bele a szenvedéstörténetbe, hogy annál mélyebben érthessük meg és ünnepeljük a Nagy Szenvedő húsvéti feltámadását is.

„Jézus, szenvedésedről / Mostan elmélkednem / Erőt, áldást mennyekből / Lelked adjon nékem / Jelenj meg most szívemnek / Ama nagy kínodban / Mellyel voltál lelkemnek / Orvosa holtodban.“ Ámen

Gémes István (Gyöngyszemek 21)

***

Királyi zászló jár elől, / keresztfa titka tündököl, /
melyen az élet halni szállt, / megtörte holta a halált.

Világ bűnének zálogát / te hordoztad, te boldog ág. /
Az ellenség gonosz fejét / Megváltónk rajtad zúzta szét.

Venantius Fortunatus (530-609)
(Dicsérjétek az Urat 180 sz.)